A Harvard Medical School egyik 1994-es kísérletében önkénteseknek egy ötujjas kombinációból álló dallamot kellett újra meg újra lejátszaniuk a zongorán.
A kombináció a következő volt: hüvelykujj, mutatóujj, középső ujj, gyűrűsujj, kisujj, gyűrűsujj, középső ujj, mutatóujj, hüvelykujj. Mindezt napi két órán át kellett gyakorolniuk, öt egymást követő napon. Önkéntesek egy másik csoportja pusztán elképzelte, hogy ugyanezeket a hangokat ugyanígy lejátssza, szintén napi két órában, öt napon át, miközben azt is elképzelték, hogy hallják a hangokat.
Az ötödik nap végén megvizsgálták az önkéntesek agyi térképét. Mint ahogy az várható volt, a hangokat lejátszó önkénteseknél az ujjakat irányító agyi térkép mérete megnövekedett, de ugyanez történt azoknál is, akik csak elképzelték, hogy lejátsszák a hangokat – mégpedig, bámulatos módon, ugyanakkora mértékben.
És nem csak az agy aktiválódik. Mivel az idegek összekötik az agyat az izmokkal, az izmok is megerősödnek, ha arra gondolunk, hogy használjuk őket. A clevelandi Lerner Kutatóközpont orvosbiológiai mérnöki részlegének kutatói 2004-ben jelentős erőnövekedést mutattak ki elképzelt testmozgás hatására. A kísérletben 13 önkéntes vett részt. Néhányan közülük a kisujjukat edzették, míg mások csupán elképzelték, hogy edzenek. Minden edzés során az önkéntesek 15 ujjhajlítást végeztek – a valóságban vagy képzeletben -, majd 20 másodperces pihenés következett, és ezt 15 percen át folytatták, heti 5 napon, összesen 12 héten keresztül. A 12 hét leteltével a tudósok megmérték a résztvevők kisujjának erejét. Ahogyan várható volt, a valós edzést végző önkéntesek kisujja megerősödött; izomerejük 53 százalékkal nőtt. Hihetetlen módon azonban a képzeletbeli edzést végző csoporttagok kisujjának ereje is nőtt, mégpedig 35 százalékkal, jóllehet „kisujjukat se mozdították”.
Ismerek egy fiatal sportolót, egy Thomas nevű rövidtávfutót, akinek meg kellett műteni a vállát, és orvosai azt tanácsolták, hogy hagyja ki az edzést a teljes szezonban. O azonban nem akarta elveszíteni az izmai erejét, ezért képzeletben lejárt az edzőterembe, és súlyzózott, mintha tényleg ott lenne. Nem csak a sérülésből gyógyult fel a vártnál jóval hamarabb, de amikor visszatért a pályára, szinte ugyanolyan gyors és erős volt, mint az operáció előtt. Fejlődése is gyors volt. Hamarosan (életében először) a nemzetközi mezőnyben képviselhette hazáját, Skóciát.
A legutóbbi kísérletek azt is bebizonyították, hogy ha azt képzeljük el, hogy nehéz súlyokat emelgetünk, az agy és az izmok jobban erősödnek, mint ha könnyebb súlyok emelgetését vizualizáljuk. A Lyoni Egyetem kutatói 2007-ben számoltak be arról a kísérletről, amelyben 30 önkéntes emelgetett valóságban vagy képzeletben különböző méretű súlyzókat. A kutatók megfigyelték, hogy az izmok mindig az önkéntes által elképzelt súlynak megfelelő mértékben aktiválódtak. Ha például az illető azt gondolta, hogy nehéz súlyzókat emelget, akkor izmai nagyobb mértékben aktiválódtak, mint amikor azt képzelte, hogy kisebb súlyokkal gyakorol.
A sportolók már régóta tisztában vannak a vizualizáció izmokra gyakorolt hatásával. Gyakran az dönti el, hogy valaki névtelen marad, vagy bajnok lesz belőle, hogy mennyire képes elképzelni, hogy csúcsteljesítményt nyújt. Ma már tudományosan igazolt tény, hogy a vizualizáció serkenti az agyat, az agy pedig serkenti az izmokat. Ez tény!
Én magam is távolugró voltam valaha, és gyakran cikiztek azért, hogy milyen gyakran képzelem el magam ugrás közben. Pedig működött a dolog, hiszen mindössze kéthavi formális edzést követően bejutottam az 1996-os skót bajnokság döntőjébe, amelynek magas színvonalát jelzi, hogy ott dőlt el, ki indulhat az olimpián Nagy-Britannia színeiben.
Ma már tudjuk, milyen jótékony hatása van a vizualizációnak. Sokszor elgondolkodom, milyen eredményeket érhettem volna el, ha ugyanolyan intenzíven folytatom az edzést, de az edzői munka jobban érdekelt, mint a versenyzés, ezért a következő évadban már edzőként kezdtem tevékenykedni.
Ha elképzeljük, hogy messzire ugrunk vagy gyorsan futunk, izmaink fejlődésnek indulnak, hogy meg tudjanak felelni elképzelésünknek. Ha azonban – képletesen szólva – még magasabbra helyezzük a lécet, és azt képzeljük magunk elé rendszeresen, hogy világrekordot ugrunk vagy futunk, akkor az izmaink ebben az irányban fejlődnek tovább.
A BBC 2008 júliusában egy egyórás dokumentumfilmet sugárzott, amelyben Colin Jackson, a 110 méteres gátfutás egykori világcsúcstartója is szerepelt. Colin vérét a Glasgow-i Egyetemen genetikai elemzésnek vetették alá, és kiderült, hogy genetikai felépítése nem különösebben előnyös, izomrostjai vizsgálatakor azonban megállapították, hogy szupergyors izomrostjainak aránya rendkívül nagy. Ha csupán a genetikát tekintjük, Colinnak nem fejlődhettek volna ki ilyen nagy arányban ezek az izomrostjai. Izmai fejlődésében valószínűleg jelentős szerepet játszott az elszántsága, hogy mindig a legjobb legyen.
Ha egy sportoló rendszeresen elképzeli, hogy világrekordot fut, vizualizálja a mozdulatokat, amint kellő sebességgel mozog, akkor izmai másként stimulálódnak és máshogyan fejlődnek, mint ha például azt képzelné el, hogy részt vesz egy helyi bajnokságon. Fontos, hogy mire összpontosítunk.
David R. Hamilton írása nyomán